Meséli B. hogy a házában élő hetvenvalahány éves J.úr nagyon beteg. Feltünt mert J, örökmozgó volt. Mindenki ismerte és mindenkit ismert. Itt dumált, ott dumált, kertészkedett sepregetett. De mostanában eltünt. Talán a fiánál van vidéken? Igen. Mikor előkerült nagyon sovány volt és mondta, hogy valami miatt kórházban volt. Ezután megint nem lehetett látni. Majd a közös képviselő ujságolta, hogy kihivta hozzá a mentőket és bevitték kórházba, mert már jártányi ereje sem volt.
A történet komolyan elgondolkoztatott. Mi fog velünk történni, ha nem sikerül egyszerre örökre lehunyni a szemünket. Nekem pl. nagyon szimpatikus lenne egy repülőlezuhanás mint halálmód. Erre azonban mások szerencséjére kevés az esély. Sem én sem B. nem rendelkezünk semmiféle foku rokonsággal. Magányos farkasok voltunk világéletünkben. A társak kihaltak mellőlünk. Ez volt nekünk elrendelve.
Saját magányosságom programmozott. Én nem akartam soha gyereket és ívben kerültem a távolabbi rokonságot. Szerettem függetlenűl élni, élveztem, hogy magam vagyok a társammal és nem tartozunk senkinek elszámolással, nem kell senkiért izgulnunk idegeskednünk. Ez az állapot a szüleim halála után adódott és nagyon jó volt.
Az életben mindennek ára van. Ha tehát magamrahagyva idegenek által korházba szállitva fogok meghalni, akkor ez lesz az ára, a függetlenségemenek és szabadságomnak. Most ugy látom megéri.
