Nem először vagyok magányos. Voltam többször évekig. Volt, hogy szabadon választottam és volt, sajnos kétszer is, mikor a halál vitte el a társat.
Meg lehet szokni, de én megszereteni soha nem fogom a magányos létet. Most B. csak elutazott, két hosszú hétre.
Tudtam, hogy nem lesz jó, de hogy ekkora lukba essek, azt nem gondoltam. Olyan vagyok, mint akit fejbe kólintottak. Pedig voltak terveim. Extra félretettem egy jó izgalmas könyvet is erre az időre, de nincs kedvem és türelmem semmihez. Amugy is laza életmódom még lazább lett. Délben még ugy ülök, ahogy reggel felkeltem, pedig most nem vagyok depressziós. Remélem nem is leszek. A netnek hála állandóan communikálunk, de ez nem ugyanaz, mint amikor tudom, hogy itt űl a másik szobában.
A probléma persze az, hogy én mindig is olyan igazi "egy ember kutyája vagyok" életmódot folytattam. Mikor megvan az az egy ember, már nem igyekszem egyéb kapcsolatokat ápolni. Tudom ez nagyon rossz szokás, de ilyen vagyok. Ettől függetlenűl, mikor igazán magamra maradtam, akkor mindig kialakult körülöttem valami. Nem a régi kapcsolatok éledtek ujra, hanem valami teljesen uj született. Két hét erre persze kevés, ezt igy kell kibirni ahogy van.
Ha jön az igazi magány, azt előbb fel kell dolgozni. Meg kell kezdeni, egyedűl kikapaszkodni a gödörből. Olyankor az teljesen lehetetlennek tűnik, de aztán mégis megy. Illetve azelőtt ment. Most meg inkább nem gondolok bele, hogy mi is lenne ha....
Ha megint eljönne egy olyan idő, majd csak lenne valahogy. De nagyon remélem, hogy már soha többet nem jön el az olyan idő.
