Mint óriási varjak ülnek a vállamon az emlékek. Holnap lesz 13 éve, hogy Feri, a férjem, örökre elhagyott.
Persze már nagyjából kihevertem, mi az hogy! De még ma is igazásgtalanak tartom. Hiszen fiatal volt, még 60 éves se. Olyan normálisan élt. Nem ivott nem dohányzott, nem volt kövér és rendszeresen sportolt. Igazán minden előfeltétele meg lett volna egy hosszabb életnek. Na és úgy éreztük akkor, hogy végre egyenesben vagyunk. Hazaköltöztünk, jól keresett és végre nem voltak gondjaink. Tele voltunk tervekkel......
Alig egy évig élveztük és jött a halálos itélet. Persze, hogy küzdöttünk és küzdeni akartunk. Megalkudtunk, hogy elfogadjuk azt is ha kicsit betegen de élhet. Nem élhetett. 8 hónap múlva vége volt. Még ma is azt mondom, hogy szivesen cseréltem volna vele, az igazságosság nevében. Hiszen nekem volt kellemes gondtalan gyerkkorom. Amit akkoriban meg lehetett adni egy gyereknek megkaptam. Evvelszemben ő, a hadiárva a hiszterikus anyjával, akire semmilyen szempontból nem számíthatott. Már kisgyerekként is tudta, hogy csakis magára számíthat. Úgy megérdemelt volna egy pár kellemes nyugodt évet.
Nem mintha az együtt eltöltött 23 év rossz lett volna. De mindig ott volt mögöttünk a pénztelenség és a hajsza. Mostanában jutott eszembe, hogy másra se emlékszem abból az időből, csak arra, hogy holt fáradtan beesem az ágyba és reggel még fáradtabban kikecmergek belőle. Tulajdonképen nyaralástól nyaralásig éltünk. Lehet, hogy ő ezt nem érezte annyira terhesnek, hiszen a szakmája volt a hobyja. De, hogy ő is sokszor nagyon fáradt volt azt tudom.
Eltelt 13 év. Kimásztam a gödörből és eltemettem még egy társat, de ez már egy másik történet.
