Gondolatok

Jó régen nem jártam erre, most is szinte véletlenűl találtam rá erre a blogra. Ha ujra be kellene jelentkeznem, nagy bajban lennék, már elfelejtettem a jelszavamat. Sajnos egyre romlik a memoriám. Talán jobb azoknak, akik rossz memóriával születnek, mert hozzá szoknak, hogy mindent fel kell irni stb. Engem viszont ifjabb koromban remek memoriával áldott meg a sors. Telefonkönyvet is kivűlről tudtam. Na most bánom. Még ma is sokszor azt hiszem, hogy na ezt biztos nem felejtem el. Aztán kiderül, hogy mégis. Rengeteg időmbe kerül, ezeknek a feledékenységeknek a rendbehozatala.

Mostanság egyre gyakrabban belémvillan, hogy jajjj mi lesz. Mi lesz ha már nem tudom magam intézni a dolgaimat. Nincs senki aki kiismerné magát az én ügyeimben. B. talán igen, de meddig? Most mondta, hogy az auto biztosítás az én nevemre érkezett, mert neki a kora miatt már nem akarnak biztosítani. Mi lesz ha nem vezethet? Engem nem zavar ha nincs kocsi, megvoltam nélküle. De ő? Összeomlik ha nem vezethet. És tényleg jól vezet. Figyel, reakciója remek, nem álmosodik el, szóval semmi baj, de kit érdekel ez?

Rémséges felriadásaimat senkinek nem kívánom. Rendszerint arra ébredek, hogy már senki nincs körülöttem és nagy bajban vagyok. Persze ez csak egy pillanat, aztán rájövök, hogy nincs semmi baj, de rohadt rossz érzés.

Lehet, hogy a közelgő kerek születésnapok teszik, nem tudom. Vagy a sorozatos természeti csapások. Hamufelhő, olajkiömlés, földrengések. Mind olyan dolog amire senkinek nincs ráhatása. De a mindennapi politika se kutya. Most a görögök, aztán a porugálok, spanyolok és olaszok. Magunkról már nem is beszélek. Mi lesz ha csődbemegy a világ? Nem szeretnék mégegyszer az életben nyomorogni. Én már kinyomorogtam a magam részét.

Utálatos egy szép májusi napon ezekkel foglalkozni. Adjon nekem a Sors majd egy gyors halált!

Megint elkapott a szorongás teljes erővel. Ezt most ki kell birrni, mert ha bekapok valami szorongásgátlót akkor elalszom állva.

Feltehetően gyerekkoromban kellett volna kikezeltetni belőlem ezt az egészet, de akkoriban még nem volt divat. Ha jól emlékszem 10 éves koromban kezdődött. Ostrom után, apám állandóan uton volt, szervezte a bányászélelmezést.

Akkoriban nem volt veszélytelen autóval uton lenni. Orosz katonák garázdálkodtak az utakon és egy autó ritka jószág ergo nagy kincs volt. Apu elment és rendszerint csak napok múlva került elő. Nekünk volt telefonunk, de nem volt honnan telefonálni. A Tiszán nem volt híd, jégzajláskor nem járt a komp. Szóval volt elég sok bizonytalanság a hazatérés idejét illetően. De mikor már esedékes volt, én álltam az ablakban görcsösen összeszorított ököllel és lestem. Ha nem jött, éjszaka alvás helyett füleltem, hogy jön-e.

Aztán elmultak ezek az idők és a szorongás is átmenetileg. Mert pártunk és államunk gondoskodott róla, hogy nehogy felejtsem az érzést. Eljötttek az ötvenes évek, amikor az utácról szedték össze anyámat apámat. Hazamentem az iskolából és csak a kétségbeesett nagymamát találtam otthon, aki tudta, hogy a szülöknek már otthon kellene lenni. Késő este jöttek. Beható vallatáson kívűl más nem történt, de az eset mégegyszer megismétlődütt, csak apámmal, ami elég ok volt arra. hogy megint kitartóan szorongjak ha nem volt mindenki időben otthon.

Ez is elmult és aránylag hosszú nyugodt korszak következett. De aztán jött anyám betegége és én 4 éven át szorongtam, hogy mi lesz apámmal ha meghal. Persze megoldódott, de a 4 év ott lesett mögöttem.

Megint nyugalom volt aztán elég hosszan, mig nem betegedett meg az én teljesen egészséges fiatal férjem. Hogy tudtam túlélni még ma sem értem.

Aztán jött N. aki szintén nagyon egészséges volt. Majd ő is beteg lett. Két műtét és egy megkezdett chemoterápia, szintén megtette nálam a hatását.

Most B. van egy bagatell dologgal 1 éjszakára kórházban és én fizikailag rosszul vagyok. Be akarom fejezni, nem akarok többet szorongani, előtte szeretnék meghalni.

Nem először vagyok magányos. Voltam többször évekig. Volt, hogy szabadon választottam és volt, sajnos kétszer is, mikor a halál vitte el a társat.

Meg lehet szokni, de én megszereteni soha nem fogom a magányos létet. Most B. csak elutazott, két hosszú hétre.

Tudtam, hogy nem lesz jó, de hogy ekkora lukba essek, azt nem gondoltam. Olyan vagyok, mint akit fejbe kólintottak. Pedig voltak terveim. Extra félretettem egy jó izgalmas könyvet is erre az időre, de nincs kedvem és türelmem semmihez. Amugy is laza életmódom még lazább lett. Délben még ugy ülök, ahogy reggel felkeltem, pedig most nem vagyok depressziós. Remélem nem is leszek. A netnek hála állandóan communikálunk, de ez nem ugyanaz, mint amikor tudom, hogy itt űl a másik szobában.

A probléma persze az, hogy én mindig is olyan igazi "egy ember kutyája vagyok" életmódot folytattam. Mikor megvan az az egy ember, már nem igyekszem egyéb kapcsolatokat ápolni. Tudom ez nagyon rossz szokás, de ilyen vagyok. Ettől függetlenűl, mikor igazán magamra maradtam, akkor mindig kialakult körülöttem valami. Nem a régi kapcsolatok éledtek ujra, hanem valami teljesen uj született. Két hét erre persze kevés, ezt igy kell kibirni ahogy van.

Ha jön az igazi magány, azt előbb fel kell dolgozni. Meg kell kezdeni, egyedűl kikapaszkodni a gödörből. Olyankor az teljesen lehetetlennek tűnik, de aztán mégis megy. Illetve azelőtt ment. Most meg inkább nem gondolok bele, hogy mi is lenne ha....

Ha megint eljönne egy olyan idő, majd csak lenne valahogy. De nagyon remélem, hogy már soha többet nem jön el az olyan idő.

Meséli B. hogy a házában élő hetvenvalahány éves J.úr nagyon beteg. Feltünt mert J, örökmozgó volt. Mindenki ismerte és mindenkit ismert. Itt dumált, ott dumált, kertészkedett sepregetett. De mostanában eltünt. Talán a fiánál van vidéken? Igen. Mikor előkerült nagyon sovány volt és mondta, hogy valami miatt kórházban volt. Ezután megint nem lehetett látni. Majd a közös képviselő ujságolta, hogy kihivta hozzá a mentőket és bevitték kórházba, mert már jártányi ereje sem volt.

A történet komolyan elgondolkoztatott. Mi fog velünk történni, ha nem sikerül egyszerre örökre lehunyni a szemünket. Nekem pl. nagyon szimpatikus lenne egy repülőlezuhanás mint halálmód. Erre azonban mások szerencséjére kevés az esély. Sem én sem B. nem rendelkezünk semmiféle foku rokonsággal. Magányos farkasok voltunk világéletünkben. A társak kihaltak mellőlünk. Ez volt nekünk elrendelve.

Saját magányosságom programmozott. Én nem akartam soha gyereket és ívben kerültem a távolabbi rokonságot. Szerettem függetlenűl élni, élveztem, hogy magam vagyok a társammal és nem tartozunk senkinek elszámolással, nem kell senkiért izgulnunk idegeskednünk. Ez az állapot a szüleim halála után adódott és nagyon jó volt.

Az életben mindennek ára van. Ha tehát magamrahagyva idegenek által korházba szállitva fogok meghalni, akkor ez lesz az ára, a függetlenségemenek és szabadságomnak. Most ugy látom megéri.

Nem vagyok egy szorgos blogíró.

Most vettem észre, hogy egy éve irtam ide utoljára. Szerencsére közben nem történt semmi különös körülöttem. Változatlanul élem nyugis kis életemet.

Ugy tűnik  tényleg itt a tavasz. Félelmetesen pozitiv vagyok és tettrekész. Ez engem tényleg ijeszt, nem az én stilusom ez. Félek, hogy ismét nagy fejrecsapás következik. A félelem tudatos de nem szorongok. Állítólag mindent akkor kell abba hagyni, amikor a legjobb. Talán az életet is?

Most jöttem haza Zürichből. 13 év óta egyedűl járkálok oda. Most történt meg először, hogy egyszer sem fojtogatott a sírás. Már nem rohannak meg az emlékek, szépen el van temetve minden, de nincs elfelejtve.

Itthon itt a nyár. Örülök és tudatosan élvezem. Szeretem a lakást, a kertet, mindent. Nem emlékszem mikor voltam ennyire depresszió mentes. Reggel teljesen normálisan mászom ki az ágyból. Nem fáradtan és rosszkedvűen mint oly sok éven keresztül. Csak ne félnék! Saját viszonyaimhoz képest túl jó és szép minden. Felhőtlen. Gondolom valami elfoglaltság kellene. Igaz, nem riaszt a semmit tevés, valahogy mindig elrohan a nap. Észre se veszem és már este van. Szép egyformán peregnek a napok és ez inkább pozitiv mint negativ. De azért néha pofátlanságnak érzem, hogy úgy élek mintha valami kellemes langyos vizben uszkálnék.  MIndegy. Amig tart addig jó, utána meg majd kiderül. Ugyse lehet semmit befolyásolni. A szindarab meg van írva, végig kell játszani.

Most olvasom egy blogban, hogy az írója a születésnapján rengeteg jókivánságot kapott. "Csak" a fia nem köszöntötte és nem kívánt neki semmit, pedig egész nap várta a telefont. Ilyenkor elgondolkozom, hogy milyen szerencsém van az akaratlagos gyerektelenségemmel. Nekem nem kell senkiért izgulnom és nem hanyagolhat el senki, aki közel áll hozzám. Tudom sokan nem hiszik el nekem, de nagyon jó egyedülállónak lenni a világban. Hihetelen függetlenséget és szabadságot ad az embernek ez az állapot. Talán majd meghalni is könnyebb lesz, ha nem kell itthagyni senkit.

Szép és nyugodt életemet ennek totális egyedülállóságnak köszönhetem.

Mint óriási varjak ülnek a vállamon az emlékek. Holnap lesz 13 éve, hogy Feri, a férjem, örökre elhagyott.

Persze már nagyjából kihevertem, mi az hogy! De még ma is igazásgtalanak tartom. Hiszen fiatal volt, még 60 éves se. Olyan normálisan élt. Nem ivott nem dohányzott, nem volt kövér és rendszeresen sportolt. Igazán minden előfeltétele meg lett volna egy hosszabb életnek. Na és úgy éreztük akkor, hogy végre egyenesben vagyunk. Hazaköltöztünk, jól keresett és végre nem voltak gondjaink. Tele voltunk tervekkel......

Alig egy évig élveztük és jött a halálos itélet. Persze, hogy küzdöttünk és küzdeni akartunk. Megalkudtunk, hogy elfogadjuk azt is ha kicsit betegen de élhet. Nem élhetett. 8 hónap múlva vége volt. Még ma is azt mondom, hogy szivesen cseréltem volna vele, az igazságosság nevében. Hiszen nekem volt kellemes gondtalan gyerkkorom. Amit akkoriban meg lehetett adni egy gyereknek megkaptam. Evvelszemben ő, a hadiárva a hiszterikus anyjával, akire semmilyen szempontból nem számíthatott. Már kisgyerekként is tudta, hogy csakis magára számíthat. Úgy megérdemelt volna egy pár kellemes nyugodt évet.

Nem mintha az együtt eltöltött 23 év rossz lett volna. De mindig ott volt mögöttünk a pénztelenség és a hajsza. Mostanában jutott eszembe, hogy másra se emlékszem abból az időből, csak arra, hogy holt fáradtan beesem az ágyba és reggel még fáradtabban kikecmergek belőle. Tulajdonképen nyaralástól nyaralásig éltünk. Lehet, hogy ő ezt nem érezte annyira terhesnek, hiszen a szakmája volt a hobyja. De, hogy ő is sokszor nagyon fáradt volt azt tudom.

Eltelt 13 év. Kimásztam a gödörből és eltemettem még egy társat, de ez már egy másik történet.